Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi
Mesekalauz útkeresőknek – 55 öngyógyító történet
„Minden élethelyzetben egy történetben vagyunk – s ha
szerencsénk van, ez a történet a sajátunk. A bajok akkor kezdődnek, ha
mások történetét kezdjük el irigyelni, és az ő történetüket akarjuk a
sajátunkként megélni. Vagy akkor, ha saját mesénkben kimerülnek a
továbblépési lehetőségek, netán eltévedünk benne, nem ismerjük fel
segítőinket és ellenfeleinket, sőt össze is keverjük őket… Ilyenkor
átírhatjuk a történetet vagy átléphetünk egy másikba. Szabadságunkban
áll dönteni arról, hogy melyik történetet akarjuk mintaként, követendő
példaként magunk elé állítani. Mint ahogy arról is szabadon dönthetünk,
hogy milyen legyen a mi történetünk: reprodukáljunk és kövessünk egy már
meglévőt vagy létrehozzunk egy sajátot? Mindkettőben sok lehetőség
rejlik. A meseterápiában úgy segítjük ezt a folyamatot, hogy több síkon
is kapcsolatot keresünk a hagyományban fennmaradt
szövegekkel: élővé, sőt mindennapi gyakorlattá tesszük a történetekbe
zárt üzeneteket. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mindenki a »személyes
meséjével« találkozhasson, s ennek segítségével bontsa ki az életútjában
rejlő lehetőségeket. A cél nem más, mint megtalálni az egyetemes
szellemi tanításokban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az egyént
saját mintázatai alapján vezetik a rendezettség állapotához.” Boldizsár
Ildikó
Részlet a kötetből
Mióta világ a világ, az ember újra meg újra bajba kerül: hol
önmagában, hol pedig azon kívül. Az emberiség története válságok
története, alig van olyan korszak, amely ezek nélkül zajlott volna.
Életünket, sorsunkat döntően befolyásolja, hogy mit kezdünk a bajokkal,
legyenek azok bárhol is. Kimászunk belőlük, vagy elmerülünk bennük?
Megoldjuk őket, vagy vergődünk? Egyszerűen szólva: képesek vagyunk-e a
fejlődésre, változásra, vagy megrekedünk? A mesék képeinél maradva:
útnak indulunk-e, vagy kővé változunk?
Évezredek óta rendelkezésünkre áll egy olyan „válságkezelő
program”, amelyről elmondható, hogy nemcsak az idő próbáját állta ki,
hanem minden esetben bizonyította jótékony hatását. Az ember mindig félt
valamitől. Villámlástól, fenevadaktól, sötétségtől, betegségektől, más
emberektől – hosszan lehetne sorolni a történelem megannyi
félelemforrását, amelyek kivédésére a legtöbb esetben nem lehetett előre
felkészülni, mert váratlanul lendültek támadásba. Az archaikus ember
megoldásokat keresett az őt szorongató helyzetekre, és történetekbe
zárta mindazon tapasztalatait, amelyekre „válságkezelés” közben szert
tett. Így születtek meg a mesék, amelyek tértől és időtől függetlenül
képesek útmutatásra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nemcsak a
krízishelyzeteket nevezik meg, hanem az azokat kísérő lelki folyamatokat
is képekre fordítják, mi több, kiutat is mutatnak
belőlük. Tudatunk születésünk óta nyitott a történetekbe kódolt tudás
megértésére és használatára, a képekben való gondolkodásra és a „képes
beszédre”. A képek mögött felsejlő történetek megértése azonban ma már
nehezebben megy, mert elveszítettük kapcsolatunkat azzal a világképpel
és nyelvvel, amely a történetek – mesék és mítoszok – mögött áll. Pedig
amikor egy ezer évvel ezelőtti mese úgy kezdődött, hogy „a sárkányok
elrabolták az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat”, az pontosan azt
jelentette, mint amikor manapság azt mondjuk: „az élet teljesen
kilátástalan, semminek nincs értelme”. Ezer évvel ezelőtt és most is
csupán egyetlen kiút jöhetett szóba: vissza kell szerezni a fényt, és le
kell számolni a sárkánnyal. Ez akkor is ugyanolyan nehéz volt, mint
manapság.
Lipovecz Iván: Elnökök, kormányfők, vezérek
Egy újságíró találkozásai

Az elmúlt négy évtized híreiben gyakran főszereplő
politikusokról és bankárokról hol mulatságosan gonoszkodó, hol
hideglelősen igazságos beszámolókat írt Lipovecz Iván. Mind bonni
tudósítói, mind HVG főszerkesztői minőségében páratlan személyes
tapasztalatokra tett szert, hőseinek káderlapját behatóan, egészen az
apró részletekig ismeri. Történt ebben a kaotikus nagyvilágban és
összevissza Magyarországon ez idő alatt sok minden, és beláthatjuk:
semmi sem úgy volt, ahogy mondták és ahogy sejtettük a nagy átmenet
alatt, amelynek még ma is a részesei vagyunk. A világpolitikai
szereplőkről és a magyar vezetőkről szóló esszéket Helmut Schmidttől
Alan Greenspanig, Kádár Jánostól Orbán Istvánig, Orbán Viktorig és
Gyurcsány Ferencig egyenként és figyelmesen érdemes olvasni, mert
tartalmasak és tömények, közgazdasági és politológiai tudásunkat
fejlesztik, és ami a legfontosabb:
tárgyilagosságra nevelnek.
(Spiró György)
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt
Átdolgozott kiadás „Krasznahorkai visszament Kínába.” Ezzel a mondattal kezdődött e
könyv első kiadásának fülszövege. Most a szerző visszatért ehhez az
utazásához, átdolgozta szövegét, új távlatból pillantunk tehát Kínára.
Az urgai fogoly
olvasói úgy búcsúzhattak el tőle a regény utolsó lapjain, ahogyan ő
búcsúzott el akkor „az utolsó ókori birodalomtól”: szomorú
emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a
hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy
gyökeresen más világgal, véget ért. Ez a könyv azonban mindenekelőtt
azt bizonyítja, hogy a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás
története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár
Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a
saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját
szép új világát
kell megértenie. Krasznahorkai a
Rombolás és bánat az Ég alatt
című dokumentumregényben 2002-ben tett útjáról adott lélegzetelállítóan
izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a
Yangce-torkolattól délre elterülő tartományokban kereste e magasrendű
civilizáció nyomait. A hajdani Írástudók mai leszármazottaival
beszélgetett: költőkkel és szerzetesekkel, festőkkel és kertművészekkel,
divattervezőkkel és muzeológusokkal, irodalomtörténészekkel és
könyvtárosokkal, s mindenkinek ugyanazt a kérdést tette fel, hogy
ugyanis hová lett, miért omlott össze ez a klasszikus kínai kultúra, s
mit kezdhet e veszteség súlya alatt a modern ember.
Krasznahorkai László
Krasznahorkai László Kossuth-díjas magyar író, a
Digitális Irodalmi Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti
Akadémia tagja, 1954. január 5-én született Gyulán, Magyarországon. Első
írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1982-től szabadfoglalkozású író.
Először 1987-ben hagyhatta el a kommunista Magyarországot,
Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD vendégeként. A szovjet rendszer
összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza
Németországba és Magyarországra, de
hosszabb-rövidebb időket töltött és
tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült
Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban,
Kínában és Japánban. Jelenleg Berlinben és Pilisszentlászlón él.
Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült
Államoktól Japánig. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t
idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W.G.Sebald pedig így ír
róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író
Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket
eloszlatja.” 1993-ban megnyerte az év legjobb könyvének díját, a
Bestenliste-Preis-t Németországban Az ellenállás melankóliája című
regényéért. 1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A
Háború és háború c. regényének írása közben több éven át keresztül-kasul
utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg
volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti
tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét.
1990-ben töltött először
hosszabb időt Kelet-Ázsiában, akkori
élményeiről Mongóliában és Kínában Az urgai fogoly és a Rombolás és
bánat az Ég alatt c. regényében számolt be. Attól kezdve többször
visszatért Kínába. 1996-ban, 2000-ben és 2005-ben 6-6 hónapot töltött
Japánban, Kiotóban. Ennek egyik dokumentuma az Északról hegy, Délről tó,
Nyugatról utak, Keletről folyó című könyve.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő
könyveiből, illetve forgatókönyveiből készíti filmjeit, köztük a
világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat.
Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legmagasabb
magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi
Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 2008-ban
S.Fischer vendégprofesszor volt a berlini Freie Universität-en.
2010 júniusában Berlinben a néhány évvel ezelőtt alapított
Brücke-Berlin-díjat kapta meg a Seiobo járt odalent c. művéért.
Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, egyike a
legismertebb magyar íróknak külföldön is. Jelenleg Berlinben és
Pilisszentlászlón él.
____________________________________________