Kedves Spinoza-barát!
Ha már elege volt az ajándékokból, elege volt a családból,
s lélegzetvételnyi kikapcsolódásra vágyna,
akkor vegye elő a mi ajándékunkat: egy kis emlékezést a múltra.
Mit gondol, jó kétszáz évvel ezelőtt mi volt Pesten a legelterjedtebb szakma?
Nem fogja eltalálni! A csizmadia! 72 csizmadia működött akkoriban Pesten,
miközben a kéményseprő szakmát csupán hárman gyakorolták.
A második legelterjedtebb szakma a kertész volt, szőnyeges viszont
csak egyetlen egy tevékenykedett egész Pesten.
Bőven vannak letűnt szakmák is: szakmák, amiről ma már fogalmunk sincs
mi lehetett. Vajon mit csinálhatott jó 200 évvel ezelőtt a löcsőgyártó,
a lögömbműves vagy a kordoványos? Vannak továbbá szakmák, amiket mi
ugyan még ismerünk, de már a mi életünk alatt tűntek el. Vajon a mai
30 évesek tudják-e ki volt a drótostót, a kíntornás, és a szemfelszedő?
És ki volt a jeges meg a viceházmester? És mi volt az az itatós?
Egyik Spinoza-rajongónk, Sándor György összegyűjtötte számunka a mesterségek
tündöklését és bukását. Szórakoztatásként most ezt küldjük el Önnek.
Spinoza
Spinoza Színház
1074 Budapest Dob u. 15.
Tel: 413-7488
spinozahaz@spinozahaz.hu
Mesterségek tündöklése és bukása
Egy 1811-ben megjelent forrásmunkában leltem a következő érdekességre:
„Említést érdemel azonban Pest, melly a korban már mindinkább érdemessé tette
magát a kézművi város nevére… Létezett ott az 1792diki összeírás szerint:
4 tőcsináló (gondolom tűt készített ,1 aranyhímző, 3 timár, 14 keményítőgyártó,
4 kútcsináló, 32 asztalos, 1 sárgarézműves, 4 aranyműves, 1 aranyverő, 1 serfőző,
9 sarkantyúműves, 2 rézmetsző, 3 kéményseprő, 1 harangöntő, 14 hajfodorító,
1 papírfestő, 1 kártyafestő, 17 borbély, 7 keztyűs, 3 chocoladegyártó,
2 rajzszergyártó, 3 gyürűs, 3 szegműves, 9 könyvkötő, 1 húrgyártó, 2 kosárfonó,
72 magyar csizmadia, 9 szitás, 2 paplanos, 5 késes, 3 rézműves, 7 cukormíves,
8 nyerges, 11 kovács, 13 lakatos, 6 ács, 2 hegedűmíves, 2 sodronygyártó, 6 fazekas,
3 rézműöntő, 3 kardcsiszár, 7 szűrszabó, 1 enyvfőző, 8 órás, 40 kertész, 3 cserepező,
1 aranyozó, 3 fegyvergyártó, 7 bádogos, 21 mészáros, 3 kőmetsző, 3 ráspolgyártó,
4 paszományműves, 18 szíjgyáró, 24 molnár, 6 kőműves, 16 gombkötő, 3 orgonaműves,
17 posztógyártó, 2 posztónyíró, 6 fésüs, 18 szűcs, 6 gyógyszeres, 15 festész,
4 magyar és 11 német kalapos, 18 halász, 23 sütő, 6 kötélgyártó, 9 szekérgyártó,
1 salétromfőző, 3 köszörűs, 26 magyar és 62 német szabó, 5 löcsögyártó (?), 2 böröndös,
1 selyemfestő, 1kefekötő, 5 szappanos, 1 tükörgyártó, 2 ónműves, 2 szobrász, 3 kövező,
1 lögömbmíves (gondolom sörétet készített) 79 némest és 2 tót varga, 9 dohánygyártó,
1 szőnyeges, 1 téglás, 2vászonnyomtató, 14 takács, 7 harisnyakötő, 4festő, 5 esztergályos,
3 könyvnyomtató, 16 bognár, 8 üveges, 5kordoványos, 6 hajós, és 4 gyárnok (gyáros)
Ezek a kétszáztizenöt éve összeírt szakmák jelentős része, már kihalt, vagy csak néhány,
hagyományőrző népművész igyekszik folytatni a mesterséget mint pédául a kosárfonó, fazekas,
szűrszabó stb. Van olyan szakma is, amit csak a régi dolgokkal foglalkozó kutató ismer,
mert már – általánosan - nem ismert, pl: kordoványos. Jellemző, hogy míg 14 hajfodorító
csinosította a város lányait, asszonyait, alig élt meg 5 szappanos a városban.
Elgondolkodtam. (igenis szoktam gondolkodni) Az én életem alatt is tűntek el szakmák,
veszett a múlt ködébe, egynémely mesterség.
A II. Világháború előtt többféle iparos, házaló, járta a bérházakat. Jött az üveges,
L alakú hátitáskájára kis üvegtáblák voltak közözve, az alsó, vasatagabb részben volt
a gitt és a szerszámok. Elég volt a kis üveg, hiszen a gazdag házak hatalmas üvegablakait
nem ő gondozta. Neki a kis lakások apró ablaki jutottak. Még az is üzlet volt, hogy a
kihullott gittet pótolja csak. Aztán jött a drótostót. Ő is hasonló hátikészséggel
rendelkezett, mint társa a házalásban, az üveges. Bádog darabok és drótok képezték
az eszköztárát. Fazekakat, lábosokat foltozgatott. Kis kerek bádogot vágott, egyet a
luk fölé, egyet alá. Valami kulimászt (ragacsos anyagot) tett közé, majd egy szegeccsel
összeerősítette. Gondosan körbekalapálta, és már újra lehetett főzni. Tartós volt a munkája,
mert még évek múltán is volt foltozott fazekunk. A dróttal üvegeket font körbe. Demizsont,
vagy nagy üvegeket, melyben ecetet, olajat vagy – uram boccsá, - bort tároltak. Így nem
törtek el olyan könnyen. Házalt még a kíntornás is. Kis hangszerét a nyakába akasztva
tekergette a kerek korongra rótt hangokat. A lakók, 1-2 fillért papírba csomagolva dobáltak
le jutalmat. Jóllehet a világban már elég rég ismerték az elektromos hűtőszekrényt, de nálunk
még az ötvenes évek végén is jégszekrény volt. 2-3 naponta jött a jeges. Bekiabált a kapun:
Itt a jeges, itt a jegeees! Siettünk le a vödörrel és vettünk, ½ tábla jeget, amit hegyes
csákánnyal vágott, kívánt darabokra az ügyes jegesember.
Még a háború után is általános volt a házmester és segédházmester (viceházmester) intézménye.
Ő volt a ház rendjének és tisztaságának letéteményese. Vezette a lakónyilvántartó könyvet,
hogy illetéktelen ne lakhasson a házban. A vice takarított, összeszedte a szemetet a lakások
ajtaja, elöl, ahová kitettük a szemétládát. (még nem volt kuka, autóval, vagy szekérrel
jöttek a szemetesek és rakták fel a szemetet, nagy koszfelhőket okozva) Itt jegyzem meg,
hogy a régi házakban a főlépcsőn, csak az ott lakók járhattak, a személyzet, postás és egyéb
népség csak a hátsó, cselédlépcsőn közlekedhetett. Ugyancsak feladata volt a házmesternek a
kapuzárás. Este 10 órakor minden ház kapuját be kellett zárni és csak valamikor hajnalban
nyitották ki. A régi házak kapujában még látszanak a csengőgombok, amivel a lumpok hívhatták
a házmestert, hogy engedje be őket, természetesen kapupénzt kellett fizetni az álmosan
előcsoszogó közegnek. Ahol lift volt, ott azt a házfelügyelő kezelte, mert csak ő rendelkezett
liftkezelői vizsgával. Mindenkit felvitt, lehozott, liftpénzért. A liften természetesen a
cselédség és más aljanép nem közlekedhetett, a nehéz dolgokat a cselédlépcső – többnyire
csigalépcső – megmászásával lehetett csak célba juttatni.
Ma már csak a vonatokon találkozunk kalauzzal. Régen, minden villamoskocsin és autóbuszon
ott volt a kalauz. Vállán bőr táskával, melyben a jegyek voltak, a táska oldalán pedig,
a lyukasztó. Nála lehetett jegyet venni, illetve ő kezelte a bérleteket. Ügyelt arra,
hogy rend legyen a kocsiban. Piszkos ruhában, vagy részegen tilos volt felszállni. A
kalauz minden megállóban leszállt, és ha mindenki felszállt, egy szíjjon lógó bőrdarabkának
megrántásával csengetett a vezetőnek, hogy indulhat később síppal jelezte, hogy mindenki
fent van a szerelvényen.
A közparkokban járkált a gyermekek réme: a csősz bácsi. Tisztje volt a park rendjének
és tisztaságának őrzése. Mesterségének jelvénye egy kb. 10 centis szögben végződő bot
volt. Ezzel szúrta fel az eldobott szemetet és ezzel fenyegette a rakoncátlan gyerekeket,
akik a fűre szaladtak. A pályaudvarok környékének gyakori alakja volt a hordár. Piros
sapkáján, réztáblán volt az azonosító száma. Többnyire idős bácsik voltak, akik csekély
taksáért, segítettek az utasoknak a vonatról a csomagjaikat levenni és kivinni a taxihoz,
vagy ahová az utas kívánta.
Sokféle egyenruhás volt a régi időkben. Ezek között voltak a csendőrök, aki főleg vidéken
tevékenykedtek és ehhez a testülethez köthető a vidéki zsidóság deportálásának dicstelen
feladata. Elegáns, kakastollas uniformisban feszítettek, karddal az oldalukon. 1945-ben
megszüntették ezt a testületet. Valamikor a hetvenes években, Tirolban járva, valami
nemzeti ünnepségbe csöppentem, ahol döbbenten láttam, hogy a tiroli hegyivadászok,
hagyományos egyenruhája csaknem azonos a mi egykori csendőreinkéhez. Derék tiroliak
büszkén feszítettek kakastollas uniformisaikban, csak nekem szorult össze a torkom a
dicstelen múlt emlékétől.
A budai várban minden vasárnap, díszes őrségváltás volt. Fantasztikus színpompás,
egyenruhákban parádéztak a testőrök. Darutollas csákójuk, csillogó alabárdjaik,
színpadi mesevilágot mutattak. Az is volt, színjátszás. Horthy Miklós kormányzó úr
őfőméltósága, valósággal szürke egér volt e színkavalkádban, mikor fehér lovon belovagol,
tengernagyi egyenruhájában. (jut eszembe, már kormányzó sincs).
Közeledve a mához, eszembe jut a hölgyek által oly fontos személyiség, a szemfelszedőnő.
A háború előtt elképzelhetetlen volt, hogy egy úrinő harisnya nélkül járjon. Természetesen
nem létezett még a nylon harisnya, legalábbis nálunk. Pamutharisnya, vagy a drága
selyemharisnya járta. A selyemszál azonban gyakran leszaladt, amit ezek az ügyes
szemfelszedők – szemet rongáló munkával – megjavítottak. Többnyire áruházakban,
vagy kis körúti boltocskákban működtek.
Azt hiszem, mára kihalt a távírász és telefonközpontos szakma is. Az előbbiek a
postán dolgoztak, és szorgalmasan kopogtatták morzejelekkel a feladott táviratok
szövegét. A beérkezett táviratokat, pedig külön távirat-kézbesítő postás hozta házhoz.
A telefonközpont minden nagyobb vállalat, hivatal része volt. Itt ült a központos,
aki kis dugaszok segítségével kötötte össze a hívó és hívott fél vonalát. Minden
pletykát tudtak, mert sokszor belehallgattak a beszélgetésekbe. Egyébként a telefon
szédítő sebességgel száguldott a fejlődés útján. Az egykori készülékek tárcsásak voltak.
A kis tárcsán lukak voltak, alatta a számmal azt kellett tárcsázni. Természetesen,
először ha felemeltük a készüléket, meg kellett várni a búgó hangot, hogy hívhassuk
a számot. Csúcsidőben bizony percekbe tellett, mire vonalat kaptunk. Magántelefont
kapni pedig igencsak türelem, vagy protekció kérdése volt. A beszélgetések hangja is
torz, sokszor érthetetlen volt (kivéve, ha sikerült külföldre telefonálni, ott minden
tiszta, és jól hallható volt. Az interurbán beszélgetés csak a késői kádár-korszakban
volt elérhető az átlagembernek.
Az irodákban szédítő sebességgel változott a világ az utóbbi évtizedekben. Ma már
ismeretlen fogalommá vált a gyors- és gépírónő személye. Márpedig iroda, hivatal,
de különösen egy szerkesztőség e hölgyek nélkül elképzelhetetlenek voltak hajdan.
A gyorsírásban még versenyek is voltak, egy kedves ismerősünk a magyar bajnoki címet
is elérte, mert gyorsírásban villámgyors volt, míg gépírásban olyan gyors volt,
hogy nem tudtam olyan hadarva diktálni, hogy meg legyen elégedve. És hát az írógépek is
eltűntek a hivatalos helyiségekből. 2-3 példányt is lehetett egyszerre leírni, megfelelő
indigóval. Ez egy kék, lila esetleg fekete fólia volt, amit másoláshoz lehetett használni,
két papír közé helyezve. Ha több másolatra volt szükség, akkor jött a stencilezés.
Egy speciális papírra gépelték a szöveget, de szalag nélkül, hogy a betűk átlukasszák a
stencilpapírt. Ezt aztán betették a stencilgépbe, aminek a hengerét fekete kulimásszal
kellett bekenni és a kar forgatásával elég sok másolatot lehetett készíteni. Ide tartozik,
hogy az 50-60-as években a stencilpapír, szigorú elszámolású nyomtatvány volt, minden egyes
lapot nyilvántartásba vettek, még a selejtet is. A gépet a nemzeti ünnepek előtt gondosan
el kellett zárni, nehogy röplapokat, szamizdatot gyártsanak „ellenséges” kezek. Az éberség
ekkor mindenek felett állt, még a józanész felett is.
Természetesen eltűnt az irodákból is a tintatartó, a toll és az itatós melynek előkelőbb
változata a tapper volt. Ez utóbbi fából, vagy díszes fémből készült Narancsgerezd formájú
alkalmatosság volt, melyre itatós papírt erősítettek, ezzel itatva fel a tintával írott
iratokról a felesleges tintát, uram boccsá’ pacákat. A számológép is kiveszőben van, mely
az abakusztól jutott el a mai elektronikus szerkentyűkig. A mérnökök abban az időben
logarlécet használtak, mellyen varázslatos gyorsasággal (mármint akkori tempót számítva)
számoltak logaritmust is. Erről jut eszembe, a logaritmuskönyv, melyben a sinus, cosinus
értékek benne foglaltattak, nagy segítségére a diákságnak. Kissé régebbi történet az abakusz.
Ez gyerekkorom számológépe volt. Kis létrácska, melyen kis golyócskák tologatásával lehetett
számolni. A Szovjetunióban ez a szerkentyű még a nyolcvanas években is minden boltban működött,
sokszor a modern pénztárgép mellett is. Még tudományos körökben is használták, akár
logaritmusszámításhoz is.
A telex őseként említhetem meg a hivatalsegédet, akinek a tiszte az volt, hogy a kezébe
nyomott iratot, cikket, levelet azonnal kézbesítse a címzettnek. (tudom, mert e fárasztó
tisztet magam is betöltöttem, egy időben) Jobb esetben kapott pénzt villamosra, de
leginkább gyalogolni kellett.
Nosztalgiáztam? Meglehet, hiszen a fiatalságom emlékeiből szemezgettem. A mai kor csodáit
ámulva nézem és igyekszem néhányat alkalmazni. A TV, internet, mobiltelefon valóban
könnyebbé teszi az életet, igaz, kissé gépiesebbé. Ezért is jó emlékezni a múltra.
Sándor György
----------
A KultBlog ajánlja még:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése